Artúrék nyomában
Könyvbemutatós beszélgetés Győrfi András festőművésszel
Győrfi András (1964.) festőművész, illusztrátor, grafikus, látványtervező, író.
Novelláit, krimitörténeteit több könyvben adta közzé az utóbbi években. Hatodik kötetét – Artúr és Ginevra – 2023 decemberének elején a budaörsi PostArt kultbázison is bemutatta. Mint az esemény moderátora, a beszélgetést ezennel írott interjú formájában is a könyvszerető olvasók elé tárom.
-Írók újságírókból szoktak inkább lenni, nem igazán festőművészekből, nem?
-Akkor megemlítenék pár példát: Picasso gyönyörű verseket írt, Salvador Dali meg regényeket. Chagall önéletrajzot írt. Nekem a sokszor elátkozott terep, a Facebook adta a lehetőséget: 11-12 évvel ezelőtt, mikor önálló művészoldalt hoztam létre, azt éreztem, túl száraz lenne csak és kizárólag a festményeimet megmutatni a nézőknek. Az embereknek a sztori kell. Mi és ki van a kép mögött? A művészek – nyilván tisztelet a kivételnek – meglehetősen visszahúzódó típusúak. Én is ilyen vagyok, kissé szégyellős, az a fajta, aki még a Rákóczi úton áthaladva is a fal felé fordítja a festményeit, nehogy megnézhesse valaki. Ambivalens dolog ez, hiszen aztán meg mindent megmutatunk a kiállítótérben… De megszületett a gondolat bennem, hogy közelebb kellene valahogy kerülnöm a képekkel az emberekhez.
És rájöttem, hogy ezt szavakkal tudom megtenni a legkönnyebben; és ha már megvan a lehetőség, hogy egyetlen gombnyomással több száz, több ezer emberhez eljussak, akkor miért ne tenném meg ezt? Úgy működött ez, mint az életemben sok minden: treníroztam magamat, hogy megszólaljak írásban is. Biztosan sokaknak ismert a helyzet: ott áll a művész a kiállítását megnyitó író, költő, stb. mellett, mindenki őt nézi, megtapsolják, ő pedig képtelen megszólalni. Borzasztó helyzet. Úgyhogy a méltatások után én mindig szót kértem, hogy én is elmondhassam magamról, ki vagyok. Ez aztán engem szépen „betrenírozott”, így tudtam levetkőzni a szemérmességemet. Az írásban ugyanígy vagyok.
-De hogy áll össze ez egy folyamattá? Először, ha jól értem, nem akartad mondani a történeteket, mert úgy voltál vele, „itt a kép, mesél az magáról”. Volt benned egy olyan attitűd, hogy mégsem kéne semmit mondani, hiszen végül is azért van maga a festmény, hogy az mindent elmondjon?
-Régebben senki sem kérte, hogy mondjam a történeteimet a képekről, de ez megváltozott. Ma már olyan leveleket és hozzászólásokat kapok, hogy „András, maga írjon!” Bármilyen terméket csinálsz, nem várod meg, hogy a vásárlóid elkezdjenek érte könyörögni. Csinálod és kész. A közösségi oldal kitűnő eszköz arra, hogy a hatalmas halmazból ki tudjon tűnni az ember. Híres nemzetközi festők is sztorikkal népszerűsítik magukat. Én ezt a kicsit szarkasztikus, odamondogatós, a napi politikát, történéseket is bele-beleszövögető ember vagyok. Azt figyeltem meg, hogy az olvasók szeretik, ha helyettük is megfogalmazok valamit, amivel tudnak azonosulni, egyet tudnak vele érteni.
-Nem tudom megállni, hogy e ponton ne provokáljalak kicsit: mi történne, ha holnaptól nem létezne Facebook? Illetve mi történne akkor, ha te akarnád provokálni az olvasóidat és holnaptól mindenféle sztori és kommentár nélkül tennél ki fotót a legújabb festményedről?
-Ezen sokat szoktam gondolkodni. Hadd mondjak el egy idevágó történetet. Történt egyszer, hogy nők tömegeitől kezdtem olyan üzeneteket kapni, miszerint én egy ilyen, meg olyan alak vagyok és hogy képzelem ezt. Fogalmam sem volt, miről van szó, mígnem kiderült, hogy Szentesi Éva újságíró-író véletlenül az én oldalamat jelölte meg egy beírásában, amikor egy hozzám hasonló nevű illető nőgyűlölő szövegeit kritizálta. Sikerült tisztáznunk végül a dolgot – az egészet azért említem meg, mert pont Éva volt az, akinek egy ízben ellopták az Instagram-oldalát, s akkor tettem egy olyan megjegyzést, hogy a közösségi oldalak előtt is volt élet… Jómagam 22 évnyi közösségi oldal nélküli életet mondhatok a magaménak a 12 éves Facebook-jelenlétem előtt. És komolyan gondolom, hogy talán vissza kellene állnunk a korábbi életünkre: eljárni galériákba, színházba és más helyekre, ahelyett, hogy a Facebook-on beszélgetnénk képekről, darabokról és hasonlókról. Manapság mindent online intézünk, de én hiszek abban és fel vagyok rá készülve, hogy visszahozhatnánk a régi dolgokat. Én fel vagyok készülve a régi énemre, a fiatal Győrfi Andrásra, aki a hóna alatt képekkel sétálgatott az emberek között. Pontosan harmincévnyi fórom van a harminc évvel ezelőtti Győrfihez képest. Manapság egy csomó történésbe belepörget minket a virtuális világ, de talán ebből lejjebb is lehetne adni.
-Az Artúr és Ginevra című novellásköteted szereplőválasztását nem szoktad megmagyarázni. Alkatilag valóban van benned némi királyos vonás, de itt muszáj azt is megjegyeznem, hogy az Artúr név elsődleges jelentése gondterhelt lélek. Tudtad ezt?
-Szerintem ez találó név akkor. A szokásos toszkánai művésztúráink egyikén jött az egész. Igyekszünk szerények lenni, nekem magamutogatóan cikinek tűnik, hogy folyamatosan magamat emlegetve írjak. Egy reggel felébredtünk és azt mondtam Angélának: én mostantól Artúr leszek, te meg Ginevra, méghozzá olaszos kiejtéssel. Olyan párost próbáltam magunkból teremteni, amely az idevágó filmekből is ismert. Ez az egész egy jelképrendszer. Mert mi jut eszedbe az Artúr mondakörről? Az igazságosság, az egyenlőség, a kerekasztal, a „beszéljük meg”. Ginevráról pedig a szépség, a vadság, a király iránti tisztelet. És mindebből kifolyólag a mi közös, igazságkereső kis életünkre ez az egész egy tökéletesnek gondolt álca.
-Mi jellemző erre a világra? Mindenki megtalálja benne a maga helyét?
-Részemről ezek a történetek tényleg kikacsintások, fricskák. A hazai politikában folyamatosan megy a harc és én szívesen kifigurázom ezt. Az elején megpróbáltam kerülni a hőseim által valószínűleg nem ismert szavakat, de aztán feladtam.
-Például az imageépítésre gondolsz?
-Arra is. Legyenek már Artúrék ennyire modernek, használjanak mai szavakat!
-Köteteidben rövid, csattanós írásokat talál az olvasó. Valóban ez a te műfajod? Nagyméretű képeidhez viszonyítva rövidke írásokat kedvelsz, azaz hosszútávfestő vagy és rövidtávíró?
-Vissza kell utalnom ismét a közösségi oldalra. A hosszú értekezést az olvasó nem olvassa el. Ráadásul magamból indulok ki, én is rövid dolgokat olvasok szívesebben. Az önkritikám sem enged többet: szép gondolat a nagy regények írása, de közben belátom, hogy nekem tökéletesen megfelel a 10-15 mondatos forma is. Nekem még cizellálnom kell a rövidebb írásaimat, hogy azok hosszabbodhassanak, úgyhogy szerintem még előttem áll az életem nagyregényének megalkotása.
-Az önkritikát említed, korábbi interjúidban mindig beszélsz arról, nem vagy még elég jó, fejlődnöd kell ebben és abban. Hogyan írsz? Kiszakadnak a történetek, vagy hosszan vívódsz rajtuk?
-Kiszakadnak. Reggelíró vagyok, két kávé mellett. Nem vívódok. A tartalmon nem javítok, nem változtatok, jön, ahogy jön. Lehetne cizellálni a dolgot, de egy poén akkor jó, ha gyorsan jön – ha szétcincáljuk, unalomba fullad. Ugyanígy vagyok a festészettel is, a képeim néhány óra termékei. Igazságkereső típus vagyok, de viszonylag gyorsan túl vagyok az igazságkereséseimen és utána már nem akarom megvédeni, nem szeretnék harcolni értük. A festményeknél sem szeretném, ha valaki azzal jönne, hogy légszíves fessél már rá még egy paradicsomot!
-Általában eléggé kétkedve nyilatkozol arról, hogy a te történeteid, könyveid kellenek-e a kiadóknak. Leginkább azt szoktad mondogatni, hogy nem, nem kellenek. Mindeközben az olvasók máshogy gondolják, egyikük például ezt írta a legújabb novelláskönyvről: a történetek pontosan olyanok, amilyeneknek vártam őket. Mesések, vidámak, elgondolkodtatóak, hihetetlen szeretetről tanúskodók.
-A hagyományos kiadással az a gond, hogy én már előre fázok attól, hogy majd a kiadónál Manyika, a titkárnő fogad, aki kapásból azzal kezdi, jaj, istenem, maga is ír? A kiadással pedig nem én kapok pénzt a munkámért, a belefektetett időmért, hanem lényegében én fizetek ki rengeteget. Kiszámoltam, jobban járok a magánkiadással – és az olvasók ebben meg is erősítettek.
-A mai könyvbemutató reggelén pont kitettél egy új posztot, idéznék belőle: „Artúr persze rendkívül kíváncsi, hogy mit is szól a nép a krónikájához, de eléggé büszke is, így megvárja, míg megírják neki a véleményüket. Ő bizony senkit sem fog nyaggatni, hogy hé, te! Hogy tetszik a krónikám? Minden úgy jó, ahogy történik – ez egy régi szabály Artúr király életében.
-Nos, igen, ez egy tipikus felhívás a keringőre.
-A beetetés pedig úgy tűnik, sikerült. Ez a hatodik könyved – a hetedik te magad légy? Lesz következő?
-Lesz. Nagyon sok tervem van. Néhány éve kezdtem emlegetni, hogy mindjárt a nyakunkon van a mohácsi vész ötszázadik évfordulója, tehát nekem nagyregényt kell írnom Mohácsról. Nos, eddig egy oldalt sikerült megírnom és már csak alig két évem van megcsinálni…Tomory Pálra, a sereg másik fővezérére fűzném fel a történetet és amolyan magyar Trónok harca lenne az egész. És folytatnám a krimiírást is.
-Ha már itt tartunk, a már megjelent krimijeidben a hősöd egy már nem éppen fiatal rendőrnyomozó, aki egy tengerparti városban üldözi a rosszfiúkat, miközben sikertelenül próbálkozik festőként érvényesülni.
-Gyerekkoromban én ugyanis nyomozó szerettem volna lenni. Fiatalon dolgoztam a rendőrségnek három évig, a nyomozóknak segítettem fantomrajzokkal. Ebből jött, hogy alkossak egy karaktert egy nyomozóról, aki festő szeretett volna lenni – és így lényegében megteremtettem a saját fordított énemet.
(A fenti írás a 2023. december 2-i nyitott művészműhely és könyvbemutató alkalmából elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. A hangfelvétel rendelkezésre bocsátásáért köszönet illeti Nyári Józsefet és Nyári Domonkost.)
